actus purus: tiszta ténylegesség, valóság, minden potencialitás nélkül. - A ker. fil. Istent mondja ilyen teljességnek, akiben nincs semmi képességi lét, semmilyen alakulás, bontakozás. A megállapítás föltételezi az arisztotelészi képesség-ténylegesség (potencia-aktus) tant, amely szerint a lét alsó határa a tiszta képességi lét, amiből még minden lehet, a felső határ pedig az ~, ahol már csak befejezettség van. Arisztotelésznél a mozdulatlan mozgató az ~, s ez szükségszerűen létezik, és minden más létezőt belőle kell magyarázni (Metafizika XI,7). Hogy itt Arisztotelész személyes Istenre gondol-e, az kérdéses. Az ~-fogalom a skolasztikus fil-ba az arab Arisztotelész-magyarázatokon keresztül került be, az atyák teol-ja még nem ismerte. Ők a Kiv 3,14 alapján inkább arra hivatkoztak, hogy Isten a tiszta lét, a létező lét (Jahve = aki van). Arisztotelésznél az anyag a potencialitást képviseli, a forma az aktualitást. Ezért a lét fokozatait a forma tökéletessége adja meg. Az ~ ezért tiszta forma. Isten oszthatatlan egységéről, végtelenségéről és eredetnélküliségéről csak akkor beszélhetünk, ha föltételezzük benne ezt az abszolút léttökéletességet. Ez a teljesség különbözteti meg őt minden más létezőtől. Mivel az abszolút tökéletesség és teljesség nem sokszorozódhat, azért ~ csak egy lehet. Isten léte nem határolt, ezért ő végtelen, a többi létező csak képessége szerint fogadja be a létet, ezért mindig véges. Valójában a potencia és aktus megkülönböztetése csak a lét vonalán lehetséges, azért az ~ szükségszerűen a lét teljességét jelenti. G.F.

Gilson, E.: L'etre et éxistence, 1948. - Medieval Studies 1950:123. (Grabmann, M.: Aristoteles im zwölften Jahrhundert)